A Covid idején volt időm gondolkodni. Nagyon akartam ezt az ejtőernyős ugrást még egyszer, utoljára.

Utoljára? Mi lenne ha a veteránokkal ugorhatnám a 100-at? Persze ha meg lesz tartva a rendezvény valamikor. Csak 5 ugrás hiányzik. 4-et ugorhatnék valahol máshol.

Felvettem a kapcsolatot egy nem éppen közelben lévő ejtőernyős klubbal. Talán meglepődtek, hogy mit akarok én 58 évesen, de belevágtunk. Elméleti oktatások különböző helyszíneken, az oktató lakásán, munkahelyén, stb. Több alkalom, sok 100 km, de tudom, megéri. Nagyon lelkiismeretes oktatóval dolgoztam. A megbeszélt időben mindig ott volt még akkor is amikor láttam, bőven lenne más dolga. Egyedül voltam "kezdő". Nekem így volt igazán kényelmes, neki valószínűleg nem, de ezt soha nem mutatta.

Tegnap, pontosan 33 év és 6 nappal később, az eddig utolsónak gondolt ejtőernyős ugrás után újra átérezhettem az ejtőernyőzést, mint, drog okozta mámort.

Az időjárás nem igen volt kedvező, de úgy döntöttünk, hogy a repülőtéren találkozunk az oktatómmal. Ismerkedünk az ernyővel, leoldózáras vizsgát teszek, gyakorlati ismeretekkel lát el. Kellett is ez az ismerkedés hiszen sok minden változott 33 év alatt. Többek között a súlyom is. Nehezen, de találtunk olyan ernyőt, amely megfelel a súlyomnak. Az idő kezdett bizakodóvá válni. A gépet (Ancsa, AN-2) kitolták a hangárból. Beszálltunk és gyakoroltuk a gépelhagyást. Izgultam, talán ma eljön a várt pillanat.

És eljött! Jelezték, hogy szereljünk fel. Én leszek az első ugró. Féltem, de sodródtam az eseményekkel. kipróbáltuk a rádió adó-vevőt amivel a földről irányítják a repülésemet. Felvettem az ejtőernyőt, többen is leellenőrizték, hogy minden rendben van-e. Remélem nem látszott, hogy remeg a lábam. És beszálltunk a gépbe. Felszálltunk. Izgalommal telve vártam az eseményeket. Az ugrató még az ugrás előtt kinyitotta az ajtót és mutatta, hol van a repülőtér, célkereszt, magyarázta milyen irányból hogyan közelítsem majd meg.

Felkészülni! Jött az utasítás. Féltem, de nem lett volna bátorságom viszakozni. Meg kell csinálnom, és meg is fogom csinálni! Beálltam a gépajtóba fejem kint, testem fele kint. Fülsiketítő zaj a motortól, arcomba vág a légcsavarszél. Ugrató bólint, hogy ugrás. Ugrani akarok, de olyan erőtlen, hogy csak kiesem. Szétteszem kezem, lában, ahogy tanultam, de kibillenek. Látom a légcsavart, az ajtót, ahonnan kiestem, és fordulok a hátamra. Félig oldalt vagyok és érzem a lefűződő zsinórokat. Tudom minden rendben lesz. Kisebb rántás, ponyvacsapkodás a fejem felett. Érzem, hogy feszül a hevederzet, megszűnik a csapkodás és repülök. Felnézek, minden rendben. Oldom a fékeket, behúzom a fékzsinórokat, működik. És már hallom az oktatóm utasítását: balra 90 fok. Teszem amit mond, ebből látja, hogy megvan a kommunikációs kapcsolat.

Élvezem a repülést. Élvezem, hogy egyedül vagyok, ura a levegőnek. Keresem az aggódó feleségem, de minden olyan kicsi odalent. Úgy érzem lebegek, nem csökken a távolságom a földtől. Elégedett vagyok és boldog, hogy újra átélhetem ezt. Repülök, szabadon mint a madár. Hallom az oktatómat, csinálom amit mond, de mégis én vagyok a király a levegőben. Aztán elkezd közeledni a föld, lassan vége. Simán földet érek a célkereszt közelében.

Fantasztikus volt! Hálás vagyok a feleségemnek, hogy biztatott, noszogatott. Igazán segítőkész embereket ismertem meg a felkészülés alatt.